Te is mersz beszélni a problémáidról?

Eleinte nagyon sokat írtam a blogomra, és mostanság egyre kevesebbet. Magam sem tudom, mi lehet ennek az oka, talán nincs rá annyi időm, mint mikor elkezdtem.

Most viszont másról van szó. Pár témával kapcsolatban nem tudok dűlőre jutni az életemben. Bár feltudnék sorolni százat is, de úgy vagyok vele, hogy idővel mindig minden helyrerázódik, nem szeretnék feleslegesen elpazarolni a pillanataimból. Tizenöt éves koromban, mikor szerelmes voltam, valami megtört bennem. Mindig próbálkoztam találni valakit magam mellé, és mindig voltak olyanok, akik csak boldoggá szerettek volna tenni, de képtelen voltam a mélyebb érzelmekre, és nem akartam, hogy mellettem pazarolják el az idejüket. Az édesanyámon kívül nem igazán hiszem, hogy van olyan ember, aki ezt teljesen megértené. És soha nem is vártam el, de azt igen, hogy ne fogjanak rám olyat, amivel a világon a legjobban meglehet bántani. Engem nem lehet azzal megsérteni, hogy alacsony vagyok, duci, vagy nem mindig áll a hajam hiperszuperul. Lepereg rólam! De ha valaki az életem azon részét kezdi el boncolgatni, amihez semmi köze sincs, az felháborít és eltaszít tőle. Nekem is vannak az életemben olyan dolgok, amiről nem tudok és nem is akarok beszélni, SENKIVEL SEM! Az anyuval meg tudom beszélni, de ezer dolog van, amiről senkinek sem beszélek, maximum magamban, hogy kirázzam magamból ezeket a negatív érzéseket. Nektek is vannak ilyen dolgaitok?

Nekem is vannak olyanok, amiket most leírnék. Van közte olyan is, amit néhányan tudnak, és van olyan is, amit senki sem, max sejtette. És vannak benne viccesebb részek is. :)

- tinédzser koromtól nem voltam szerelmes, nem bízom a férfiakban, nem tudok érzelmes lenni velük, nem tudok romantikus lenni. Nagyrészt azt hiszitek, hogy csak üres szavak, amiket mondok, de nem. El sem tudjátok képzelni, milyen küzdelem ez nekem. És pluszban fel kell dolgoznom, hogy olyan emberek is léteznek, akik nem tudják mindezt felfogni épp ésszel. Biztos jön majd egy ember, aki igazán elragad, és megígérem, hogy ezt megtartom majd magamnak és neki (igen igaz, megerőltetve magam, úgy néz ki, alakulhat az életem...) :)

- a megsínylett pár depressziós év miatt, a hormonjaim megőrültek. "Megborultak"... Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ezek intim dolgok, de már nem érdekel. Ennek köszönhetően nincs menstruációm, maximum évente 2x. Nem szégyellem azt, amit okoztak a gyógyszerek. És így fel kell fognom, hogy mikor gyereket akarok majd, nagyon nehezen fog összejönni vagy vannak más alternatívák is... Nem hiszem, hogy firtatnom kell. Szóval, mikor hülyéskedtek azzal, hogy "25 évesen szülhetnék már...", akkor gondolkozzatok el, miért esik ennyire rosszul ez. És azért legyünk reálisak, a környezetem 89%-nak nincs még gyereke, egészen 18-30 éves korig. Nem hiszem, hogy velem van csak a "baj". Ezt úgy hívják, hogy "21.század". Ez egy nőnek igazi kínszenvedés, még ha nem is látjátok rajtam. Ezúttal is kérem a fiúbarátaimat, egy kis együttérzést a témákkal kapcsolatban. Még mindig nő vagyok és még mindig meg lehet bántani!

- elég már a találgatásokból, egyszerűen csak nem jó a szívem és a vesém. De fantasztikusan könnyű együtt élni ezekkel, ha megtanulod a dolgokat. Ha szeretsz élni, semmi problémád nem lesz. Ki lehet bírni, a szüleim és a barátaim is tudják, hogy nem kell berúgnom ahhoz, hogy jól érezzem magam. És megtudom állni, hogy a legnagyobb melegben, nem megyek bele a vízbe, még ha nagyon is akarok. És kibírom az alsó felsővel nyáron is! Nehogy megfázzanak a kis veséim. :)

- huszonöt éve azon igyekszem, hogy egyszer tudjak visszaadni a szüleimnek MINDENT. Úgy érzem, már van esély arra, hogy hamarosan, legalább a TÖREDÉKÉT képes legyek visszaadni nekik. Mert megérdemlik. Jobban bárkitől!

- nem tudom feldolgozni, hogy meghalt egy barátom. Az a fránya betegség nem adott neki több időt az életben. Igazából, nem tudtam felfogni sem úgy igazán, mi történt. Mert ezer dolog lett volna még, amit elmondtam volna neki, szerettem volna bocsánatot is kérni, és nagyon szerettem volna megölelni. De türelmes voltam, mert tudtam, ha ideje lesz, szólni fog. Aztán... már nem tudott, és sajnálom, hogy nem lehettem mellette még többet. És azt is igazán sajnálom, hogy nem tudtam neki segíteni és nem tudtam elvenni az unokaöcsém fájdalmát sem. Azt hiszem, ezek a dolgok tesznek igazán felnőtté. Ha elveszítesz olyan embert, aki fontos volt neked és nem találod az elveszítésének az értelmét...

- lezártam egy fejezetet az életemben. Hogy miért? Mert már nem tudok többet adni magamból. Nem szeretnék azaz ember lenni, aki akkor olyan fontos, ha épp nincs más. Persze, nem a szó szoros értelmében. Fantasztikus dolog azt érezni, hogy fontos vagyok, és éreztetni a másikkal, hogy megbízunk benne. De mindennek egyszer vége szakad. Az ember belefárad ugyanabba a körforgásba, a kifogásokba, a hamis szavakba. Mert nem akarja, hogy a jót is elfelejtse mindezzel együtt. Nem szeretném elengedni a jó emlékeim csak azért, mert felismertem az igazságot. Megtartanám az összes közös pillanatunkat. És inkább lezárom ezt a részét az életemnek, hogy ne sérüljön tovább az, amit összehoztunk. Legyen mit mesélnem, ha már családom lesz. "Hogy egyszer volt olyan barátom, aki olyan volt mint én, és mindig annyira fontos volt, hogy egész életemben ő volt a legjobb barátom..." :)

- a testvérség lényege az, hogy nem kell mindennap együtt lenni. A testvérség lényege az, hogy szeressétek és tiszteljétek egymást annyira, hogy nem számít, mennyi időt töltötök együtt, elfogadjátok. Én is elfogadom, mert vannak emberek, akiket annyira szeretek, hogy elfogadom azt is, ami elfogadhatatlan. Mert tudom, hogy ők elfogadják, mikor 5 napig nem jelentkezem, mikor napokig még csak életjelet sem adok magamról. Elfogadják, hogy ezer más dolgom van. És néha csak arra vágyom, hogy itthon legyek az anyuékkal. Vagy néha csak arra, hogy pár barátommal, lazán filmet nézzünk. Mert engem ez tesz már boldoggá, nem pedig a bulik. Néha-néha jöhet, persze. De mértékkel. :)

- a kutyáim! Egyre többször előfordul, hogy valaki lelöki a kanapéról a kutyáimat. És az is, hogy elküldi őket, hogy menjenek mellőle. Minden házban megvannak a szabályok, így nálunk is. Nekem és a családomnak ők fontosak. És az a kanapé az övéké, nem a vendégeinké. Nagyon szeretem a barátainkat és mindenkit, aki betér hozzánk, de nem tudom már elviselni, hogy lenyomják a kutyát, hogy leessen. Mert? Mit szólnátok ahhoz, ha ő megharapna titeket, mert nem tudja elviselni azt, hogy nem csípitek őt? De nem teszi, hanem rám néznek nagy szemekkel, hogy mit csináltak, amiért el lettek küldve... SEMMIT! Csak annyit, hogy azt hiszitek, nem kell betartani mások elvárásait. A két kutyámé az ágyam egy része, a kanapé egy rész, a fotel egy része, a konyha egy része, a nappali egy része, és amit csak akarnak. Ha ő odaül, és a morgósabb vendégeink arrébb ülnek, megfogom köszönni. A kutyáim hálásak lesznek, és én sem leszek bunkó. :) (u.i.: nincs konkrét személy, és ez nem egyenlő azzal, ha valaki nem szereti a kutyákat, és csak arrébb tessékeli őket, hogy ne mellette üljenek. Ez érthető, ezzel semmi baj nincs!) És annyit még hozzá fűznék, hogy nekem a Bogyó a másik hősöm az életben. Akkor kaptam, mikor lebetegedtem. Ő ezt tudta, és mindennap azon volt, hogy felrázzon. Folyamatosan követelte a szeretetem, csak velem foglalkozott és elvárta, hogy sokat törődjek vele. Tudta, hogy beteg vagyok. Mindig tudják. Ha a vesém fáj, odafekszenek és melegíteni próbálnak, hogy enyhítsék a görcseimet. Van ennél fantasztikusabb dolog?

- egy utolsó: nagyon durva érzés felvágni a saját kezedet és nagyon durva eltörni a saját kezedet, mert azt állítod, nincs más lehetőséged. Ha az anya nem ért volna haza évekkel ezelőtt időben, akkor valószínűleg, nem tudott volna leállítani sem és akármilyen tragikus következményei is lehettek volna... Nekem ő az igazi hősöm. Észrevette, mikor szükségem volt a segítségre. Évekig próbáltak apával és a bátyámmal kihúzni a legmélyebb gödörből, pedig könyörögtem a halálért. Mellettem voltak, pedig már-már elviselhetetlen voltam és nem normális. De ott voltak! És állandóan ráztak, hogy észhez térjek! Kérlek titeket, vegyétek észre a többi embert magatok körül. Akik nem beszélnek a problémáikról, mert azt mondják, nincs nekik. DE VAN! Minden embernek van, ami bántja a szívét és sérti a lelkét. Nem szabad cserben hagyni őket, mert elhisszük nekik azt a tényt, hogy "az égvilágon semmi baj sincs". Lényegtelen, mi az esetleges probléma, akkor is probléma. És akkor is kezelni kell! Akár egy beszélgetéssel, akár kettővel, akár szakmai segítséggel, de mellette kell lennünk, ahogy mellettünk is mindig van valaki, aki meghallgat és megóvja a sérülékenységünket. Örülök, hogy élek, és örülök, hogy nem vágtam tovább magam. Örülök, hogy a szüleim észrevették a problémát, és örülök annak a pár barátomnak, akik támogattak és nem hagytak cserben. Ők észreveszik a mai napig, ha gond van velem. Te is észrevennéd, ha gond van azzal, akit az állításod szerint szeretsz és ismersz? Biztos vagy abban, hogy a lelkébe látsz? Néha nagyon egyszerű elnyomni magunkban a fájdalmat, nekem elhihetitek. Szóval nem olyan biztos, hogy egyértelmű az, ha valaki depressziós. Sőt..

Nem szeretnék mást hozzáfűzni ehhez a bejegyzéshez. Inkább csak remélem, hogy felnyitja a szemeteket, hogy ne szégyelljétek, ha vannak problémáitok. Legyetek annyira erősek, hogy vállaljátok és ne féljetek, ha valaki ezt cikinek tartja. Már magában az a ciki, hogy az ilyen ember hamarosan belefullad a saját mocskába, szóval nem kell idegeskedned sem. Legyintsetek az cinizmusra! És ne foglalkozzatok a negatív emberekkel, mert energiavámpírok. OPTIMISTASÁG a legnagyobb gyógyír, higgyétek el nekem. Legyen szép hétvégétek! Nekem az lesz, mert a családommal és a barátainkkal megyünk Balaton körbebiciklizésre. Igen, én is! És hihetetlen boldoggá, elszánttá és izgatottá varázsol!