Belépés
Elfelejtettem a jelszavamat

Szabadság és testvérség

2018-04-17

Két évvel ezelőtt diplomáztam le. Akkoriban megállíthatatlan voltam, majd én megmutatom a világnak, milyen fából faragtak. Büszke újságíró voltam, tele célokkal és elképzelt karrierrel. Aztán jött újra az a nagy bumm, találkoztam pár olyan arccal, akik sokkal jobban éltek mint én. Pont annyira, amennyire én is szerettem volna. Felhőtlenül viselkedtek és olyan szabadnak tűntek. Szerettem volna én is újra olyan szabad lenni, ezért viselkedtem 18 éves módjára; spontán bulikra adtam a fejem, s nap nap után éltem. Szó szerint kivittem egy nyarat, az összes nehéz pályával együtt. Elevenen és felelőtlenül, legalábbis a régi barátaim ezt állították. De ki az, aki eldöntheti, mi az, ami felelőtlen? És mi számít ostobaságnak? Megszűnt a világ, és miközben ők azt hitték, senki sem tiszteli őket, én ott voltam és elnyílt ajkakkal figyeltem minden lépésüket. Becsültem, hogy nem érdekli őket, mit gondolnak mások, hogy törődnek egymással, és egymásért mindent megtennének. Akkor jöttem rá, hogy nekem ilyenben sohasem volt részem. Igaz, mindig tartoztam valahova, de én az a társasági ember voltam, aki minden buliba megvolt hívva, de mindig 1-2emberrel ment, akit épp talált vagy ráért. Mert nem volt körülötte egy biztos csapat, amelyet a családja mellett a másik családjának tekinthettett volna. Mégha mások mást is állítanak: van olyan, aki szívesen szembeköpné önmagát, hogy kiálljon az állítása mellett? Lehet, hogy sokan szerettek mindig is és mindig voltak barátaim, de ehhez hasonlót azelőtt nem tapasztaltam. Igen, igen az összetartozásra gondolok egy baráti körön belül. Ahol az egyik véleménye is ugyanolyan fontos mint a másiké. Védelmezik egymást még akkor is, mikor tudják, valószínűleg pont a közülük való az, aki a kialakult problémának a forrása.
Az ember, akkor válik igazán boldogabbá, ha tartozhat valahová. És ők tartoznak egymáshoz, mint a testvérek. Mint egy jól összekovácsolódott rockbanda. Talán, elég közhelyes a megfogalmazásom, de ragozhatnám a szebbnél-szebb szavakat, a végeredmény úgyis ugyanaz lenne. És lesz is.

Reményt és ihletet adtak, anélkül, hogy mindez tudatosult volna bármelyikükben is. Rájöttem, mi az, mikor az ember szabad, és korlátok nélkül élhet. Már tudom, milyen érzés, ha nem érdekel a negatív kritika, és milyen jó tartozni valahová, ahol az ember otthon érzheti magát. Felsóhajthat, mert tudja, hogy mindennap ott lesznek egymásnak. Így vagy úgy biztosan. Végre újra önfeledten tudok nevetni. Már tudom, mi az igazi hiányérzet. Sőt azt is tudom, milyen érzés, ha valakiért akkor is aggódsz, mikor hetekig vagy hónapokig nem beszéltek. Most, hogy eltelt ez a két év, én lettem a legnagyobb rajongójuk. Nem, szó sincs mániáról, vagy beteges fétisről, egyszerűen csak tudom, hogy miattuk merre menjek tovább az utamon. Azt hiszem, miattuk végre igazán hazaérkeztem. Vagy csak megérkeztem arra a helyre, ahová mindig is kellett volna. Érzem, tartozom valahová. S tudom milyen érzés azt a kevés barátomat értékelni, akik mellettem vannak: mert ők a testvéreim, ahogy ők is egymásnak. Vagy ahogy mi is voltunk s talán leszünk is egymásnak. Mindig.

Hozzászólások (0)