Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
mindigtesok

Ismerj meg!

Fecsegőposzáta · 1 hete
Kezdeném egy mindent "megmagyarázó" bemutatkozással. Szívesen teszem azok miatt, akik még nem ismernek és azok miatt is, akik azt hiszik, hogy igen. Újságíró vagyok, legalábbis folyamatosan tollat ragadok és írok. Legyen szó bármiről, még az értelmetlenről is, mert ez tesz engem teljessé. Ezért szeretném elmesélni, hogyan jutottam el idáig. Nem volt egyszerű leküzdeni önmagamat és feldolgozni, hogy folyamatos megfelelési kényszerem nem vezet majd sehová sem. 
Gyermekkorom legnagyobb álma az volt, hogy fogorvos legyek. Nem is értem már, miért ezzel próbáltam előre törni. Ennyi idős fejjel nevetve gondolok vissza, hogy mégis mit képzeltem. Fogalmam sem volt arról, miért akarom, de legalább az érzés, hogy igazán akarok valamit, elég korán kialakult bennem. Végül a vágyaim teljesen megváltoztak, máris más "kikötőben" találtam magam. Valami hatalmasabb szerettem volna lenni! Ez hajtott egészen odáig, hogy a kitűnő eredményemmel a Vámbéry Ármin Gimnázium büszke diákja legyek. Hazudnék, ha azt mondanám, megbántam a döntésemet. Hol tudnám megbánni? Ennek köszönhetem, hogy most itt vagyok elégedetten, amennyire csak lehet az ember 25 évesen. 
Életemben először szerelmes lettem, de nem úgy, ahogy elképzeltem az álmaimban. Talán, nem is úgy, ahogy a filmekben láthatjuk. Akkor én voltam az a kislány, akit nem vettek észre, és az érzéseivel szó szerint mocskosul bántak, annak ellenére, hogy mindezt nem szánt szándékkal tették. Valószínűleg, fogalma sincs a mai napig, hogy mit tett velem a viselkedésével, hogy láttam a diákbálon más lánnyal csókolózni pedig azt hittem vagyok annyira fontos neki, mint ő nekem. Már én sem tudnám megmagyarázni, mi lelt engem. Onnantól kezdve már nem ült mosoly az arcomra, és nem tudtam a helyzetemet vidáman kezelni. Az optimistaságom elhalványult. A negatív gondolatok vették át az uralmat, és úgy éreztem, nincs azaz ember, aki mindezen segíthetne. Megkezdődött a fiatalkorom legnagyobb küzdelme: élni vagy meghalni valakiért. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy "hogyan lehetne már egy 15 éves lány ennyire szerelmes?". Az emberiség 100%-a érzett már hasonlót, mint én akkoriban. Lehet, hogy valaki 12 évesen, valaki 15 évesen vagy 18 évesen, és valaki csak 28 évesen, de megtapasztalja. A szívem a torkomban dobogott, és lefekvés előtt azon agyaltam, milyen lehet hozzábújni anélkül, hogy barátzónába ragadjunk. 
A szüleim végig nézték, ahogy egy életvidám lány tönkremegy. Ahogy belesüpped a saját önsajnálatába és nem tudja feldolgozni az ismeretlent. Túlságosan intenzíven éltem meg azt, amit nem kellett volna. Egy-egy csúnyább nézés és durvább beszólás olyan mélyre volt képes lökni, amit más, teljesen egészséges ember felfogni sem képes. Jobbnak éreztem, ha a WC-ben eszem, a hajamat tépem, a fejemet ütve zokogok, mert szerettem volna, ha ez a kavalkád, ami bennem tombolt, eltűnik. De nem tűnt el, egyre csak elhatalmasodott felettem. A családomon kívül nem akadt támogatóm, talán pár barát kivételével. Ami azért is fura, mert mindig népszerű voltam. A viccet félretéve, próbáltam úgy élni, hogy mindenki szeressen és elfogadjon. Aztán a legnagyobb szükséghelyzetben, szinte egyedül maradtam. Hiába reszkettem, csak pár baráti kéz simogatta a hátamat, és a családom próbálta megmenteni a romhalmaz életemet. Egy lelkileg stabil ember fel sem tudja fogni, milyen érzés félni valami rossztól. Mikor eluralkodik rajtad a félelem, és már nem akarsz többet sírva elaludni. Talán, az jelenti a legutolsó lépcsőfokot, mikor képes leszel önmagadat bántani: gyógyszereket beszedni, eltörni a saját kezedet, vagdosni magad. A pszichiátria nem egy leányálom, de jó tanulólecke. Ahogy a szeretteid könyörgései is. Amikor a te ostobaságod miatt szenvednek azok, akik végig melletted voltak, felfogod, hogy önzően viselkedsz egy olyan ember miatt, aki azt sem érdemelte meg, hogy a barátja légy... 

És itt az a nagy bumm. Az a fordulópont, mikor valami bekattan: elég volt! Muszáj változtatni és megmutatni önmagadnak, hogy alkalmas vagy az életre. Vagy az élet alkalmas e rád? Fel akartam adni, tényleg. Szerettem volna véget vetni az életemnek, mert azokban a pillanatokban nem láttam jobb megoldást. Aztán megváltozott minden: nem akartam többé gyógyszereken élni, sírni éjszakánként, őrülten rettegni a napoktól és az emberektől. Megváltozott az egész világ. Jött egy ember, aki azt mondta, hogy komolyan így akarok maradni? Farkasok között gyengének lenni, csak azért, mert így a legkényelmesebb? Felállítottak a gödörből. Sorban leküzdöttem a félelmeimet a családommal és a kevés barátommal karöltve. Bosszúéhes lettem. Elkezdtem az ellenkezőjét csinálni, mint amit mondtak nekem. Megírtam egy bakancslistát. Elsőnek letettem az összes antidepresszánst, antihalucinogént és nyugtatót. Vállaltam a kockázatát, hogy mi lesz mindennek a következménye. Ott volt a családom, aki végig kitartottak mellettem és bíztak a felszínre jövetelemben. És már nem is féltem annyira. Egyre jobban éreztem magam, rájöttem, hogy nincs olyan, ami lehetetlen volna. Kitüntetetté váltam és leérettségizettem. Elmentem Nyitrára egyetemre, gondtalanul levizsgáztam minden félévben és megszereztem a diplomám. Elfordultam azoktól, akik elfordultak tőlem. Nem álltam szóba azokkal, akikre mikor szükségem lett volna, elszivárogtak mellőlem. Leküzdöttem az összes betegséget, amit a gyógyszerek utáni mellékhatásoknak köszönhettem. Mégis kiért élünk mi, emberek? Másokért vagy elsősorban önmagunkért? A válasz egyszerű: önmagunkért és az álmainkért. Újságíró akartam lenni! Az is lettem. Vágyakról beszéltem, amit sorban beterjesztettem. Íróvá váltam, a saját lelkem írójává. Átszellemültem. Életvidám lettem. Felelőtlen és elszánt. Átláthatatlan és buta. Úgy tudom, hogy néhány ember szerint képmutató, hazug és becsmérlő is. Tényleg az vagyok, de csak azokkal, akik megkövetelik. Ebből látszik, mennyire megválogatom, kivel, hogyan viselkedem. Ha kővel dobsz, elhajolok és soha többé nem látsz. Rengeteget hibázom, rengeteg embert háborítok fel és hihetetlen sokan nem értenek velem egyet, de ha érdekelne, nem itt tartanék. Sajnos, nem érdekel. Engem az érdekel, hogy én jól érezzem magam és a családom büszke legyen. A barátaim pedig boldogok, szóval nem gond, ha éjjel hívnak, mert fuvarra van szükségük vagy épp egy társra, aki minden butaságban velük tart. De Te? Te ne várd el ezt tőlem, mert tuskó és flegma vagyok. Nem figyelek oda azokra, akikre nem akarok. De akiket szeretek, a világ legnagyobb mindenségének tekintem. És nem eresztem el a kezüket. Még akkor sem, mikor az enyémet eleresztették, hisz mind hibázunk. Én is hibázik, és én is piszkosul sok baromságot megteszek másokkal, ahogy mások is. Vannak, akik mindezt belátják, de vannak, akiket annyira eltelít a büszkeségük és a lekezelő személyiségük, hogy észre sem veszik, hogy a semmiért utálják a világot és az embereket. 
Tanuld meg: Konfliktusra konfliktussal válaszolhatsz. Buta szóra ellenérvekkel. Megalázó tettek lekezelő viselkedést eredményeznek. Sose várd a jót, ha te sem adsz többet. Várhatod a jót, ha te is félreteszed a büszkeséged, ami mindenkinek van. Ettől még nem vagy különleges! Felelj meg önmagadnak, ahogy én is tettem. Megszerettem magam, védelmezem magam és értékelem az összes tulajdonságomat: a jókat s rosszakat is. Megbecsülöm a családomat. És barátaimat. A haverjaimat. Ember maradok, aki megtanult hibázni és csalódni, tudja mennyire türelmetlen, hisztis, túlkomplikált, felelőtlen, pontatlan, nagypofájú, bántó, nem szimpatikus és füllentős. De határozott, céltudatos, jó barát, vidám, humoros, kivételes problémamegoldó, megértő, aggodalmas, karrierista és tele van szeretettel. Mindent vállalok, még a kockázatot is, amit Ti, igen Ti, emberek nem mertek vállalni. Még akkor sem, ha nincs tétje mindennek. Mindenkinek van múltja, mindenkinek van olyan életszituációja, aminek köszönhetően más emberré vált. Tehát mikor felelőtlennek hívtok és pár hónap után "utálni" kezdtek mint a 6 éves kisgyerekek, gondolkozzatok el, hogy ez a lány tovább állt minden nélkül, nem vágta hibáitokat a fejetekhez, mert megadta az esélyt, hogy belássátok önmagatoknak és megfeleljetek ezzel a legnagyobb embernek: Saját magatoknak!

Én megfeleltem. Igen, igen, 25 évesen. Újságíró vagyok, marketinges Csallóköz egyik legnagyobb hagyományokat őrző Társulásánál, szezonális munkás a FC DAC 1904-nél és még csomó ötletem van, amit szeretnék a jövőben elérni. Az, hogy velem szeretnéd megélni a sikereket vagy ellenfélként rúgsz hátba, a te döntésed. :)
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
Fecsegőposzáta
Szeretek élni, írni, olvasni és világot látni. Bármire képes vagyok, és bármire képes vagy te is. Szeretem önmagam és szeretlek Téged is.