Elmúlik a ragaszkodás?

Sokszor gondolkodom azon, hogy miért ragaszkodunk olyan emberekhez, akik nem ragaszkodnak hozzánk. S miért nem értékelünk olyanokat, akik bármit megtennének azért, hogy picit odafigyeljünk rájuk. Szinte tálcán kínálják a lehetőséget, hogy szeressenek Téged és törődjenek minden óhajoddal. De érdekes mód, akkor sem foglalkozol velük. Tehetnek bármit. Lehozhatják érted a csillagokat is, akkor is csak azt hajtod, amit hajthatatlan. Mintha egy olyan biciklit tartanál a garázsban, amelynek mindkét kereke lyukas és nyeregre raülve is kínlódsz, pedig ott villog az új. De mi van akkor, ha Te nem akarsz az újjal foglalkozni? Ha nem akarsz az új biciklin felfedezni helyeket, nem szeretnél emlékeket szerezni vele, mert sohasem adhatja azt vissza, amit a régivel éltél át? Miért ilyen bolond az emberi faj. Miért kell nekünk az, ami már rég elkopott? Nincs semmi értelme. Hogyan szerethetünk olyan embereket, akiknek semmit sem jelent a személyiségünk és a különleges egyéniségünk? Legalábbis vannak időszakok, mikor ezt érzed. Aztán, mikor újra kezdenél mindent, visszarántanak és olyan rohadt mély árokba esel, hogy az egész testedet csúnya lila foltok borítják.

Próbálom magam felrázni ebből a rossz álomból, de aztán tükörbe nézek. Ez vagyok én. Szeretek szeretni. Jobban tud fájni, ha azok, akiket szeretek elviselhetetlenül viselkednek velem, de elfelejtem. Megbocsájtom. Szinte azonnal. És ezzel nem a gyengeségemet vagy a naivságomat fejezem ki. Erősebb vagyok ettől. Mert őszintén merek szeretni embereket. Olyanokat is, akiket mások nem szeretnek vagy kevésbé szeretnek engem viszont. S nem azért, mert sajnálom őket, csak egész egyszerűen felismerem a csodálatosságukat. És ez az, amibe annyira erősen kapaszkodni kezdek. A felismerés, hogy a másik hasonlít rád valamiben, káprázatos érzés. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Csak elmélkedj kicsiben: tud nevetni minden hülyeségen és önmagán is, képes megbocsájtani, csak azért, mert tudja, ő sem cselekedett volna másképp.

Vannak emberek, akik mindig helyet kapnak majd a szívedben. Teljesen mindegy, merre sodor titeket az élet, vagy milyen utat szán nektek. Lehet, hogy nincs dolgotok együtt a jövőben, de az ott maradtok egymásnak. Hacsak egy emléknek, akkor is megérte. Mert mindig lesznek olyan emberek, akik miatt éjjel is kikelnél az ágyadból, akiket kihúznál a legnagyobb szarból, akik miatt bajba kerülnél, ha őket ezzel megmentheted. És cserébe nincsenek elvárásaid, mert kötődsz hozzàjuk. Függsz tőlük, hatással vannak rád, hiába akarnád másképp. Nincs ezzel baj, nem kell megijedned ettől, hiszen ettől szebb dolog nem létezik. Megmutatja, hogy mennyire tiszta vagy. Hogy egy eseményt úgy vársz, hogy felkészülsz a legnagyobb öklösre is, ha ezzel védheted őket. Legyen szó bárkiről, aki ott van azon a helyen a szívedben. Ott azon az icipici részen, ami már kitörölhetetlen. Az évek alatt újra és újra helyet adtál embereknek, voltak, akik kiestek onnan, de voltak, akik a mai napig ott vannak. És bármit is teszel, bármennyire is ellenkezel, ott fognak maradni. Hagyd. Csak merj tovább lépni, ne félj cselekedni és ismerkedni. Lehet, elmúlik majd, de lehet megmarad. Nem kell a fejedet a falba verni, valamiért berögzült azaz ember. Legyen egy idegen, egy haver, egy barát, egy szerelem, egy családtag. Ott lesz, és te is ott leszel neki. Mert ez vagy Te! Légy büszke rá, hogy vállalod a vállalhatatlant.