Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
mindigtesok

Amikor csatát vív az unalom

Fecsegőposzáta · 1 hete
Reggel hat óra. A város fényei még csak pislákolnak, és sötétség borítja be az egész lakást. Bár az év összes napján ugyanilyen bosszús sötétségben élem a mindennapjaim. Újra elkezdődik. Ugyan az a körforgás, ami minden áldott nap. Felkelek, elvégzem a reggeli teendőimet, majd összepréselem magam több ezer idegennel a metrón, és a munkahelyemen hagyom az összes "maradék" energiámat. Lépteim egy meglőtt jegesmedvéhez hasonlítanak, aki lihegve vonszolja magát végig a nyirkos new-york-i utcákon. Komolyan, külső szemmel figyelve, biztosan állíthatom, hogy viccesebb vagyok mint egy csapat "stand up"-os figura. A frizurám és a ruházatom az ősrégi 90'es éveket idézik elő, a sminkem lefojt még a reggeli metrózás után. Talán, azért is járok a túlzsúfolt metróval a pár utcával arrébb található munkahelyemre, hogy közelebb érezzem magamhoz az embereket. Az elmúlt félévben a metró az egyetlen olyan hely, ahol bűntudat nélkül érezhetek közelséget, anélkül, hogy undorral bámulnának rám. A társadalmi státuszom botrányos, és a hierarchia piramisában a legalacsonyabb szinten ragadt a megfáradt, igazán nevetséges alakom. Ennek köszönhető az, hogy másokkal ellentétben, nincs túl sok önbizalmam. Fogalmazhatnék úgy is, hogy egy földigiliszta élete is értékesebb az én dohos életformámtól. Kevés barátom van, a szórakozást még csak messziről sem ismerem. Mindig is én voltam az a lány, akit egy házibuliba csupán azért hívtak, hogy legyen kit gúnyolni, és a parti alaphangulata ne lappanjon órák múltán se. A családom messze él tőlem, Alaszka északi részén elterülő kis faluban, és csak a legünnepesebb ünnepnapokon nyílik alkalmunk újra üdvözölni egymást. A kapcsolatunk nem valami virágzó, örökösen zavarja őket a kirekesztettségem és az elvont személyiségem. Édesapám szerint nem a kinézetemmel van a gond, hanem a hozzáállásommal az emberekhez. Valahol mélyen tudom, hogy igaza van, de önmagam nyugtatása érdekében a szavait ködfelhőnek nézem, ami a reggeli harmattal együtt eloszlik.
  
Egy jólmenő cég alkalmazottja vagyok, ahol az összes feleslegesnek tűnő, bonyolult munkát az én nyakamba varrják, amit éjszakánként a szobámban ülve, könnyeimmel küzködve próbálok maximálisan kielégíteni. Azt gondolná az ember, hogy a sok munka meghozza a gyümölcsét, de nálam csak fizetés-csökkenést hozott. A főnököm ezt egy ajánlatnak szánta, hiszen megóvott a kirúgástól, és ezzel mártírra avatta az egész rothadó személyét a cégen belül. Az igazság viszont az, hogy alkalmazottnak úgy nyalják a pocakos, örökké izzadságfolttal megáldott fickó fartájékát, mintha muszáj volna. Könnyebb mártírrá és igazságossá titulálni egy otromba embert, ezzel is azt a érdeket ápolva, hogy 10 nyamvadt dollárral több csúszik a zsebükbe. Bár, önmagamat sem dícsérem azért, hogy ezen az undorító ajánlaton nem gondolkodtam túl sokat, de szükségem volt arra az alamizsnára, amit képesek voltak kiszorítani az összeszorított fogaik között. Ez az egy esélyem van arra, hogy spórolgassak, és évek múlva elutazhassak álmaim országába egy pár napos kirándulásra. Mindezt a megalázást és kihasználást annak könyvelem el, hogy vannak olyan emberek, akik azért születnek, hogy alárendeltek legyenek a tőlük nagyobbaknak. Én tipikusan az alárendeltek csoportját erősítem. Örök életemben eltiporható voltam, és anyám akarata ellenére, megmaradtam az emberek játékszerének, s semmilyen szociális életben nem vettem részt. Az egyetlen kedvtelésem esténként egy rongyos könyv olvasása a nagy betűs szerelemről. Csak álmodozni van időm, mert a változtatáshoz nem érzem magam elég akaraterősnek. Semmi esélyem sincs arra, hogy kilépjek az ördögi körből, aminek a foglya lettem. Néha megrémít a tudat, hogy élvezem mindazt a megalázást és kireszkesztettséget, amit az emberek művelnek velem. Sokszor gondolok durva és beteges dolgokra. Elképzelem, ahogy neki ugrok embereknek, és vadállattá változva eleven felzabálom őket. Élvezem a sikolyt, a rémületet és a félelmet, amit a bűzőlgő testük áraszt szét a legvéresebb pillanatokban. A fogaimmal lassan tépném szét őket, és az egyre hangosabb ordításukból kapnék erőre, amivel a fogaim egyre élesebbé és élesebbé válnának. Gonoszan felkacagva harapnék egy újabbat, majd a büdös vértócsájukban dagonyázhatnék mint egy elégedett, eltorzult vadkan. Az ilyen gondolatfolyamatok után hirtelen visszazuhanok a szörnyű valóságba, és újból azaz elveszett 28 éves nő vagyok, aki egyáltalán nem akarok lenni. Huszonnyolc éves magányos, antiszociális, megöregedett hisztérika vagyok, aki minden egyes munkanap után teljes hangerejéből ordít a legmagasabb New-York-i épület tetejéről. Minap ennek jeléül lepiszkított egy hatalmas galambcsorda, és ezt az összeesküvést már semmihez sem tudtam kötni, csak az egész mocskos létezésem bukásához.
Térjünk át a szerencsétlen pillanataimról arra a témára, milyen borzalmas képet festhetek a körülöttem élők szemében. A főnököm szavaival élve, hamarabb hágna meg egy bálnát, mint engem. Többé – kevésbé hasonlítok egy bálnára, de szerintem az öszvér és a marha közötti halvány megkülönböztetés is jellemző ismérv lenne rám. Kikopott szőkés-barna hajam kócosan lóg a vállamra, a sminkemre naponta pár percet szánok, mert nem hiszem már el azt a mesét, hogy bármit is segítene az összképemen. A blézerek, a férfias öltönykabátok és a hippisnek tűnő szatén nadrágok olyan bőn lógnak rajtam, hogy egy másik hozzám hasonló termetű ember is beleférne. Alacsony növésemnek köszönhetően úgy nézek ki, mint a Gyűrűk urában élő törpök. Az általános iskolában mindig én voltam az, akiből gúnyt űztek. A filmnek hatalmas reklámot hoztam. A gonosz gyerekek paradicsom dobálás után kacagva kiabálták, hogy Gimli boldogságához vezető út csak én lehetek, és kivételes karakter lennék a trilógiában mint egy szőrös, férfihoz hasonló törpasszony... 

Legyen folytatás, vagy ne legyen folytatás, ez a kérdés.
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
Fagyott mosoly · 6 napja
Örülök a félreértésnek, mert itt rágtam a tollam végét, hogy most akkor melyik is vagy te. Mindenképp folytasd! Tök jó... :D
Fecsegőposzáta · 1 hete
Dehogyis, félreértés ne essék. Egyáltalán nem ilyen személy vagyok, én életvidám vagyok és elégedett az élettel. Csak szerettem volna jó regényt elkezdeni, hogy sikerül e valami jót kihoznom magamból és igyekszem a folytatásával. Köszönöm :) 
Fagyott mosoly · 1 hete
Szóval valld be, honnan idéztél? Vagy ez egy készülő műved részlete? Ha utóbbi, nagyon-nagyon buzdítanálak a folytatásra.
Ellenben ha párhuzamot vonsz a mű és közted, azaz önéletrajzi indíttatású, akkor lásd korábbi hozzászólásom.
Fagyott mosoly · 1 hete
Nem lehetsz ennyire nem elfogadó önmagaddal... Ha ez a bejegyzés tényleg arról szól, hogy így gondolod és ennyire értékeled magad, ezen még kacagva lehet változtatni. Én csupa jót vélek látni abban, amiket leírtál.
Vélt hibáidat tüntesd fel erényként, csak egy kicsit változtass a szemszögeden, máris más lesz a kép, amit látsz. :)