A déli "dara"...

Egyszer azt mondta nekem egy ember, hogy bármennyire is szeretsz valakit, sohasem lesz ugyanaz már a kapcsolatotok, mint azelőtt. Lehetetlen, hogy ugyanazokat áttudjátok élni együtt. Raktározhatod az emlékeket, és táplálkozhatsz is belőle, de nem fog boldoggá tenni. Nem elég az, hogy te igazán akarj egyenlő lenni másokkal, ha mindig te leszel az, aki a háttérben fog állni és onnan lesz az embereknek fontos. Legalábbis bizonyos embereknek. Egyszer az életben szeretném azt érezni, hogy valakinek annyira fontos vagyok, hogy semmi esetre sem szeretne elveszíteni. És azt sem szeretné, hogy azt érezzem, kevesebb vagyok. Nem arról van szó, hogy bánkódom, mert nem az első vagyok az életében, hanem egész egyszerűen a legutolsó, és csak akkor az első, ha mentenem kell a bőrét... Az utóbbi idő megtanította velem, hogy a szavak nem egyenlőek a tettekkel. Hiába küzdesz valakik bizalmáért, és hiába is próbálkozol minden porcikáddal, már nem fog többé sikerülni. Nem fogsz tudni közéjük tartozni és nem fogod tudni visszanyerni a bizalmukat, hiába is bizonygassák a szavaikkal. Már nem fogsz tudni ott lenni velük, hogy meghallgasd minden percüket és a mindennapjaik tanácsadója legyél. Már nem lehetsz az a lány, aki fiú akart lenni, hogy közéjük tartozhasson. Bár valószínűleg sohasem vették észre, hogy idősebbként és lányként, mennyire szeretnél az lenni, aki semmiben sem különbözik mint ők. De már vége van, mert nincs idő, más a fontos, sok a tennivaló, nem bíznak többé benned és már te neked is más a prioritásod. Nem leszel annyira fontos, hogy egyenlően vegyenek egymással, és veled is megosszák a dolgokat, amiket régen szemrebbenés nélkül megtettek. Mert felnőttél. Teljesen. Ez az élet rendje. Ha igazán szeretsz valakiket, képes leszel elengedni is őket. Nem kell mindig mellettük lenned, hogy érezzék, biztonságot akarsz adni nekik. Elég, ha te tudni fogod, hogy mindig felelősséggel tartozol majd értük. Ha valami ostobaságba keverednek, ott leszel és harcolsz majd értük. Ha menthetetlen helyzetbe kerülnek, megpróbálod menthetővé és elviselhetővé változtatni, mert ők az elsők, akiket annyira megszerettél, hogy felelősséget is vállaltál értük. Minden hülye és felesleges fecsegés nélkül, egyszerűen csak feltételek nélkül megtanultál szeretni. Csak azért, mert érezted a tisztaságot, az őszinteséget és a vidámságot. Felnőttünk. Tudom, mi a feladatom, és mindez megéri, mert lehet jövőm, és biztonságban tudhatok mindent, amiért küzdöttem. És azok az emberek, akik mindig is fontosak voltak, mindig is azok fognak maradni, nem számít majd, hogy beszélünk e vagy sem. Megértő leszek egy év múlva és tíz év múlva is. Mert erről szól az emberi lét, megtanulni úgy szeretni valakit/valakiket, mint a legszebb mesékben. Áldozni, mint ahogy tanították. Megérteni, ahogy egy barát is teszi. Aggódni, mint egy anya. És védeni, mint egy tigris. Háttérből vagy nem, nincs jelentősége. A személyiségedtől függ, hogy ez előrevisz e majd az életben, vagy ledönt a lábaidról. Én már nem engedem, inkább örülök neki, hogy az életben kaphattam ilyen ajándékot, megismerhettem azokat az érzéseket, amiket nem sokan.

Félreállni az útból, nem negatív tett. Inkább önzetlen és motiváló, mert nekem fontos, ami nekik is, de szeretem az életem, az érzéseim és a személyiségemet. Ha boldogok, nekem is annak kell lennem, és utat adnom mindennek, ami boldogságot hozhat. Olyan dolgokra figyelni, ami elvonja a figyelmemet és talán, megváltozhat az egész világ körülöttem. A szereplők mindig változnak, de csak azok maradnak a végéig, akiket te is akarsz.